Ma reggel a vendéglátóink nem Firenzébe, hanem vidékre vittek minket egy papírmerítő műhelybe. 

A műhelyben egy nagyon kedves hölgy segített nekünk, aki már évek óta foglalkozik a papírral, és még mindig hihetetlenül lelkes minden egyes elkészült darab láttán. Ez engem meglep. Én már rég meguntam volna. (Nem azért, mert nem tetszett a papír merítés, élveztem a dolgot, de azt azért nem tudnám elképzelni, hogy egy életen át ilyesmivel foglalkozzak, bár, mint tudjuk, ez egyénfüggő.)  Szerintem nagyon jó, hogy ennyire örömét leli a munkájában. Ez manapság ritka. 

Először a már használt papírokat összetépkedtük és összegyűrtük. 

Aztán beáztattuk az előkészített papírt vízbe, és ilyen gusztusos trutymót csináltunk belőle. Összegyúrtuk kézzel az ázó papírt. 

Ezt követően tovább kellett finomítani az alapanyagot. Egyre fincsibb, nemde? 

Majd kiporcióztuk műanyag ládákba ezt a darabkás löttyöt, felvizeztük, és egy keret segítségével papírt merítettünk. Egyébként minél hígabb ez a cucc, annál vékonyabb lesz a papír. A következő képen már az van, amilyen állapotban leszedjük a keretről a kezdetleges papírt.

A préselésre váró papírlapokat rétegezve filc anyagok közé raktuk, és kipréseltük a vizet a kis kupacokból.

 Aztán kiraktuk a még nedves papírlapokat fatáblákra, és kivittük őket a napra száradni. 

Készítettünk színes papírt is. Színes, feldarabolt szalvétát használtunk a színezésre. 

Különben a műhely pont olyan helyen volt, ahonnan kifogástalan kilátásunk volt a gyönyörű toszkán tájra. 

A napunk Firenzében folytatódott a Bisonte műhelyben.  Először meg kellett terveznünk, hogy mit szeretnénk elkészíteni nyomatként. Nekem nem igazán volt ihletem, szóval végül, amikor megkaptuk a kis feketére fújt fém alapot, amibe bele kellett karcolni a képünket, odakarcoltam azt, ami éppen eszembe jutott. A művész úr, aki segített nekünk aztán beáztatta a fémlapokat, leszedte róluk a fekete kencét, alaposan áttörölgette bizonyos kemikáliákkal, majd megmutatta, hogyan készítenek nyomatot. Bekente a tintával a mintát, aztán gondosan áttörölgette azt ronggyal és újságpapírral is, hogy megkapja a tetsző árnyalatot. Aztán kivette a vízből a nedves papírt, és behelyezte a "présgépbe", elforgatta a kart, és elkészítette a lenyomatot. Miután láttuk, hogyan csinálja, átadta a terepet, és készíthettünk mi magunk is nyomatokat. Mondjuk én pont fehér felsőben voltam, szóval nem készítettem magam nyomatot. (Ha tudtam volna, hogy ilyen "piszkos" melónk lesz, akkor nyilván nem így öltözök fel, de a többiek voltak oly kedvesek, és csináltak az én mintámmal is lenyomatot.)

Ameddig a nyomatok száradtak, mi kiállítást néztünk. 

Ma reggel is bevittek minket autóval Firenzébe. 

Eredetileg megnéztük volna a Galleria dell'Accedemiát. Már otthon készültünk, és lefoglaltuk a jegyeket, mivel az volt kiírva a neten, hogy ingyenes a foglalás, és az iskolai osztályoknak ily módon ingyenes a belépés is. Hozzáteszem, nem olyan egyszerű lefoglalni a jegyeket telefonon, mint, ahogy hangzik, de megoldottuk abban reménykedve, hogy így tényleg ingyen bemehetünk. Na, igen, de a csavar a történetben az volt, hogy mi nem számítottunk olyan iskolai csoportnak, akik ingyen bemehetnek, és mivel foglalásunk volt, még pluszba fizetni kellett volna, hiszen így nem kellett volna sorba állnunk. Összesen a diákoknak 8 Euróba került volna a dolog fejenként, szóval végül úgy döntöttünk, hogy feltaláljuk magunkat, és valami mást csinálunk. 

Az utcákon sétálgatva rendszerint megakadt a szemünk a fagyizókon, ahol többnyire hegyekben állt a fagylalt és a gyümölcs. Az embernek összefut a nyál a szájában már a látványtól is. De a fagyi Olaszországban meglehetősen drága ahhoz képest, amihez mi vagyunk hozzászokva itthon. (A kis adag általában 3 Euro.) Találtunk egy helyet, ahol csokoládé vízesés van a falon. Benéztünk, és a legkisebb adag 2,5 Euróba került. Kipróbáltuk. Hát, ez valami fantasztikus volt! Elképesztően finom fagyit adtak valamilyen különleges tölcsérben, ami szintén nagyon ízlett mindenkinek. És az adag? Na, hát, az sem olyan volt, mint itthon nálunk... Azzal az "egy gombóccal" konkrétan jóllaktam. De nem csak egy rövid időre, hanem hosszú órákra, pedig meglehetősen éhes voltam. A fagyi íze és minden összesen 20 pontot érdemel a maximum 10-ből. Aki Firenzében jár, az látogassa meg ezt a helyet, mert ezt bűn kihagyni! 

http://www.venchi.com/uk/corporate/store/firenze/

 Amúgy voltak, akik bementek, és megnézték a San Lorenzót, de páran inkább úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a boltokba, és körülnézünk, hogy mit lehet kapni és mennyiért a kirakodó sorokon. Amikor épp az egyik ilyen soron sétáltunk végig, izgalmas szerelmi kalandban volt részem. Az ilyen helyeken az árusok általában nem olaszok, hanem leginkább külföldiek. Mit ne mondjak? Van üzletpolitikájuk. Nem lacafacáznak, azonnal tesznek mindenkinek egy rendkívül kedvező ajánlatot, aztán lehet alkudozni. Amint végigsétáltunk a soron, mivel magyarul beszéltünk, és nem igazán tudta a többség hova tenni, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, megkérdezték, hogy: "Are you from China?". Jót nevettünk. Na, de vissza a romantikus történethez. A sor végén megálltunk, hogy megnézzük az ottani kiscica alakú bőr pénztárcákat, mert ott olcsóbbak voltak, mint a sor elején. Természetesen, amikor elindultunk visszafelé, az árus odajött, és elkezdte lökni a dumát. "For you just x Euros!" - nem adtuk be a derekunkat, aztán olcsóbb lett... Viszont végül egyikünk se akarta megvenni már a pénztárcát. De az árus urat nem volt ilyen egyszerű lerázni. Végül megpróbálkoztam udvariasan lepattintani azzal a dumával, hogy itt leszünk egész héten, lehet, hogy máskor visszajövünk. Erre az indiai árus pasi egy széles mosollyal és egy kacsintással egybekötve megajándékozott a telefonszámával, és meghagyta, hogy majd hívjam fel. 

Ma reggel a vendéglátóink reggel bevittek minket autóval Firenzébe. 

Megnéztük a Dómot, sétálgattunk. "Feltérképeztük a terepet." Megállapítottuk, hogy Firenzében valóban virágzik a művészet. Az ember mindenütt belebotlik legalább egy falfestménybe, amint a szépséges régi épületek között sétálgat. 

Akadnak bájos utcazenélő bandák is.

Firenze tele volt emberekkel. Szinte mindenütt hömpölygött a tömeg a központban. Elvileg már nem volt főszezon, mégis rengeteg turista mászkált az utcákon. Természetesen, aki ebbe a városba jön, annak nem kell aggódnia, hogy nem lesz hely, ahol elkölthetné a pénzét, mert mindenütt ízlésesen berendezett kávézók, fagyizók, éttermek és boltok vannak. Szerintem mindenki talál magának valamit, ami megdobogtatja a szívét. A boltokkal kapcsolatban hasznos tudnivaló, hogyha az ember kijjebb sétál a központból, a kis utcákon lehet találni olyan helyeket, ahol nem egy vagyonba kerül a víz és az egyéb dolgok. 

Firenzében számtalan pucér szobor van, de én jó kislány maradtam, és oda se néztem!

 Az étkezést találékonyan megoldottuk. Mivel nem akartunk étterembe menni, vettünk a boltban ennivalót, és leültünk egy lépcsőre a galambok közé enni. 

 Természetesen mi is csináltunk közös selfiet. Ez semmiképp sem maradhat el, ha az ember valahova elutazik, és a csoporttal találnak egy körhintát. 

Pénteken hajnalban indultunk az osztállyal Pestre a repülőtérre kettő autóval. Azért férünk be kettő normál autóba kényelmesen, mert az egész osztály csupán öt lányból áll. Ez gyakran hátrány, de most kivételesen hatalmas előny volt. A két kísérőtanárunkkal a reptéren találkoztunk, mert ők fent aludtak Budapesten. Mindannyian izgatottan vártuk a repülést. A gépünk 7:55-kor indult. Óriási mázlim volt, mert az ablak mellett ülhettem, így végig élvezhettem a kilátást. 

Nagyjából 1 óra és 20 perc után Pisában landoltunk. Ragyogó napsütés fogadott minket. 

Buszra szálltunk, és megnéztük a pisai ferde tornyot. Meglepődtem. Azt hittem, hogy magasabb. Nagyobbra számítottam. 

Miután megcsodáltuk az épületeket, ismét buszra szálltunk, és megnéztük Marina Di Pisát. A tengerpartot nem homok borította, hanem csiszolatlan márványkövek. Hihetetlenül szép volt, mi pedig rendkívül viccesek lehettünk kívülről, mivel a bőröndöket is magunkkal vittük a partra. Hogy miért? Azért, mert drága lett volna otthagyni a reptéren. (7 Euro) 

 De a strandolás fantasztikusan sikerült. Jól lebarnultunk, és végre nem egy rakás turista vett minket körül, hanem olaszok. Megállapítottam, hogy az emberek Olaszországban tudnak élni. Szakítanak időt a pihenésre, kifekszenek a tengerpartra, lazán monokiniznek a nők, mert senkit nem hökkent meg az ilyesmi, egyszerűen, képesek jól érezni magukat. 

 A strandolás után visszamentünk Pisába, ahonnan a transzferrel elbuszoztunk Firenzébe. Firenzéből pedig a kedves vendéglátóink vittek minket a szálláshelyre. Kaptunk vacsorát, lefürödtünk, és lefeküdtünk aludni.