Június elején történt, hogy a családom németjuhász kutyáját el kellett altatni, mert ödémás lett a lába, és nem lehetett meggyógyítani. Borzasztó élmény, amikor az ember szenvedni látja a kedvencét, és bárhogy is próbálkozik, nem tud segíteni rajta. Ezt nyilván a legtöbb ember megtapasztalta már, akinek valaha is volt háziállata.

A németjuhászunk halála után biztosak voltunk abban, hogy szeretnénk új kutyust, de semmiképp sem németjuhászt, mert egymás után kettő ilyen fajta kutyánk volt, és sajnos annak ellenére, hogy jó hírű tenyésztőktől szereztük őket, mind a kettőjüket valamilyen betegség vitte el. Arra a következtetésre jutottunk, hogy nagyon túl vannak tenyésztve, és érdemesebb volna megpróbálkozni egy másik fajtával. 

Édesanyám beleszeretett a kis fekete mudiba képek és leírás alapján, így hát, el is mentünk, és szereztünk egy nagyjából 8 hetes kan csöppséget. 

A vitathatatlanul cuki csöppséget elneveztük Mázlinak. Még nem is sejtettük, mi várt ránk. 

Mázli mellett először is nem volt se éjjelünk, se nappalunk. Amikor épp nem aludt, mindig aszisztációt igényelt. Ez szerencsére enyhült, ahogy teltek a hetek. De még csak most kezdünk rádöbbenni, hogy milyen is a temperamentuma a kutyuskának. 

"ROSSZ" SZOKÁSAI, TULAJDONSÁGAI

Mázli most 3 hónapos. Igazán odavagyok érte, de megmondom őszintén, hogy nem egyszerű vele az élet. Olyan, mintha egy kutyában két személyiség lenne. Az egyik a cuki, tündéri, bájos Mázli, aki hízeleg, szeretetteljes, nyugodt, és nem lehet nem imádni. A másik viszont az ugató, morgó, harapdáló, izgága, nyughatatlan Tasmán Ördög, akivel alig bír az ember. Amikor a kölyök mudi tele van energiával, azonnali fárasztásra van szükség, különben addig ugat, míg ránk nem hívják a rendőröket csendháborítás miatt. Alapvetően nem egy csendes fajta. Sokat mormicol, ugat, mindennek hangot ad, bárhogy is érzi magát. 

Amikor fel van pörögve, ugat, extrán harapdál, morog, megpróbálja terelni az embert, egyszerűen nem bír magával. Áskálódni is szokott. Teljes erőbedobással kaparászik. Kitépi a növények gyökerét, mindenbe belecsíp. 

A legrosszabb szokása az, hogy mindent, de szó szerint mindent megrág, és megpróbál megenni. Ha valamit, megrágcsál, az még többnyire hagyján, de Mázli mindent le is akar nyelni, holott kap enni rendesen. Nagyon kell rá figyelni, nehogy olyasmit vegyen a szájába, ami kártékony rá nézve. A problémát tetézi, hogy amikor valamit a szájába vesz, és közelítünk felé, hogy elvegyük, háromféleképp reagál: 1, elkezd futkosni előlünk, mert játéknak fogja fel a dolgot, 2, megrémül, morog, és szó szerint idegesen odakap, 3, ha sikerül a megfelelő módon megközelíteni, akkor tűri a kivételi procedúrát. Sajnos a harmadik a legritkább, ezért rendszeresen gyakorolom a szájában való turkálást, hogy engedje, ami röhejesen hangzik, viszont akár az életét mentheti meg, ha ne adj Isten valami veszélyes kerül a szájába. Egyelőre a "Fuj! Nem szabad!" csak pórázzal működik nála. 

Sajnos Mázli egy bizonytalan, nem túl jó idegzetű példány, ez már most nyilvánvaló. Könnyen megrémül, és minden az ajtón bejövő emberre morog, ugat, aki nem családtag. Szerencsés helyzetben, aki jön hozzánk, az nem bizonytalan, odamegy hozzá Mázli, megismerkednek, és aztán nyugalom van. De van olyan, hogy bizonytalan, kisgyermekét nagyon féltő anyuka érkezik a gyerekével, és olyankor elszabadul a pokol. Mázlit pórázra kell tenni, és még akkor is ugat. Meg lehet nyugtatni, de ha a kisgyerek oda akar hozzá menni, vagy nagy zajt csinál, hirtelen mozdulatot tesz, azonnal újra kezdődik az ugatás, és ismét meg kell nyugtatni. Esélytelen, hogy a kisgyerek megsimogathassa a kutyát. Nap, mint nap szocializáljuk Mázlit, és neveljük. Az rendben van, hogy jelez, ha vendégünk van, de ne csináljon palávert. Számomra meglepő ez a viselkedés, mert egyik előző kiskutyám sem tanúsított ilyen viselkedést az új emberekkel szemben.

Az utolsó rossz tulajdonság, amit meg tudok említeni, nem más, mint a makacsság. Ez jelen van minden helyzetben. Például, amikor megunja a pórázon való sétát, akkor a szájába veszi a pórázt, és morogva rángatja visszafele, hogy ő most vissza kíván menni. Lefekszik, leül, stb. Az előző kutyáimnál sokkal egyszerűbb volt a pórázhoz való szoktatás és a séta. 

POZITÍVUMOK, AMIKET TAPASZTALOK

Ha az új mudim sok vadhajtását sikerül lecsipkedni, már pedig keményen dolgozom rajta, hogy sikerüljön, akkor biztos vagyok benne, hogy egy nagyon jó kutya lesz belőle. 

Amellett, hogy sok törődést igényel, hálás mindenért. Kedveskedve odamegy ahhoz, aki szokott vele foglalkozni, puszit ad neki, minden egyéb. 

Valóban okos és tanulékony. A négy hét alatt, amit együtt töltöttünk, már sokat fejlődött. A nyakörv és a póráz fel-és levételét már türelemmel viseli. Séta közben egyre kevesebbszer harap rá a pórázra. Ha elfárad, akkor többnyire csak leül, és nem hisztizik. Egyre kevesebbszer pisil oda, ahova nem kéne. Ráadásul bátorodik is, mert már maga belemegy a vízbe, hisz rájött, jó érzés, nem retteg az autó hangoktól, és még sorolhatnám. Mint minden kiskutya, ő is türelmet igényel, de megéri a befektetett idő és energia, mert van eredménye. 

Aminek külön  örülök, hogy jól kijön a macskákkal. Egyikükkel együtt játszik. Ez nyilván azért is van így, mert mióta itt van, mindig körülvették őt a macskák. Nagyon örülök, hogy barátságos a többi ház körüli állattal. 

Figyelmes és jelez, ha jön valaki. Ezt most nem arra értem, hogy amikor jön valaki, akkor morogva ugat rájuk, hanem arra, amikor hallja, hogy jön valaki, figyel, és azonnal ugat párat, hogy jelezze, valaki közeledik. 

Amúgy meg kell zabálni, mert olyan kis cuki pofa! 

ÖSSZEGEZVE

A mudi mivel nagy mozgásigényű munkakutya, ezért semmi esetre sem ajánlanám emeletes házba, vagy olyan helyre, ahol nincs kert. Ez a fajta azoknak való, akiknek van idejük és kitartásuk foglalkozni a kutyával nap, mint nap. Nagyon következetesnek kell velük lenni, és nem szabad félvállról venni a nevelésüket, mert az biztos katasztrófához vezethet. Temperamentumos kutya, és kell neki testi és szellemi kihívás is, ez már ilyen kölyök korukban is nyilvánvaló. A család minden tagját imádja, nem kivételezik, nem egyszemélyes kutya.  Ez az első mudim, de az összes megpróbáltatás ellenére biztos vagyok benne, hogy Mázli nagy korában engedelmes, jól nevelt, szerető társ lesz. 

Megnéztük a firenzei piacot. 

Az olasz konyha rendkívül híres, és meglehetősen sokan dicsérik. Én nem feltétlenül vagyok tagja a rajongótábornak. 

Először is fontos leszögezni, hogy nem eszem húst. (Halat sem.) Tojást és tejtermékeket viszont fogyasztok. Hogy milyen meggyőződésből étkezek így? Rengetegen azt hiszik, hogy azért, mert valami különleges étkezési trendet akarok követni... Hát, nem. Csak egyszerűen, ahogyan mindenki más, én is azt eszem meg, amit finomnak tartok. A hús (és a hal) nem ízlik. Próbáltam, hosszú ideig, de nem. Nem jött be. Szóval csakis olyan ételekről tudok véleményt mondani, amik nem tartalmaztak húst. 

Az első, amiről írok nem más, mint az étel, ami megmentette Garfield életét: a lasagne. Ez Olaszországban, mint minden más tészta, előétel, olyan, mint nálunk a leves. Ez 10 pontból 10-et érdemel. Isteni volt! Nem mellékes, hogy a vendéglátóink számunkra szinte mindent hús nélkül készítettek, mivel a vegák voltak túlsúlyban. A lasagnét, (mint az összes tésztájukat), eléggé olajosan csinálták meg, de nem bántam, mivel ez nem az étolaj, amit mi használunk. A tészta lapok között zöldségek voltak.

A saláta, ami a képen látható szintén 10 pontot kap a 10-ből. Valami hihetetlenül ínycsiklandozó volt. 

És akkor jöjjön a pizza... Tudom, tudom... Eredeti olasz étel, biztosan itt a legjobb. Kétszer fogyasztottam pizzát, két különböző helyen. Az egyiket a szálláson, a másikat pedig egy étteremben. A kegyetlen igazság az, hogy nekem, ELNÉZÉST KÉREK MINDENKITŐL, de az itthoni jobban ízlik. Még mindig az a pizza viszi a prímet, amit anno egy olasz pizzériában kaptam Franciaországban. Kicsit ironikus, nem? Tulajdonképpen az is egy olasz hely. Gondolom, nem minden pizza egyforma. Bizonyára erősen függ attól, hogy az ember éppen melyik étterembe ül be. A montázson levő ételek mind a szálláshelyen voltak. Az ottani pizzán rengeteg sajt volt, viszont nem éreztem a paradicsom szószt. Amúgy nem tesznek sült krumplit a pizza mellé, csak egy napon volt mind a kettő, és egy tányérra raktuk őket. Igen, kissé összevissza ettünk... 

Az éttermi pizzának ropogós volt a tésztája és vékony. Ami mellette szól, hogy érződött a szószon az igazi paradicsom, és nem valami cukros szutykot használnak pizza-alapként.  Az olaszok alapvetően jó alapanyagokból dolgoznak, ha főznek. Hozzáteszem, hogy magyar viszonylatokhoz képest még az olcsóbb helyeken is rendesen megkérik az étel és a felszolgálás árát. Az egyik osztálytársammal megfeleztük a pizzát, és így is 4,5 Eurót fizettünk fejenként a fél pizzáért egy eldugott, olcsó vendéglőben. Menőbb helyeken csak a pizza belekerül 10 Euróba. (Kenyeret nem kell kérni külön, kb. minden mellé adnak.) 

 Az péksüteményekről... Hm, ez szintén más, mint itthon. A kenyér és a zsemle is rendszerint könnyű és ropogós. A süteményeik többnyire irdatlanul finomak. Nekem nagyon ízlett az összes olasz finomság. Jó sokat ettem belőlük. Aki Olaszországba megy, az nyugodtan egyen annyi finomságot, amennyi csak jólesik neki. Élvezze ki, ha már ott van. 

A tésztákról... Te jó ég! Mire hazamentünk, már kiütésem lett ettől az ételtől... Másképp csinálják a tésztákat, mint mi. Olajjal, zöldségekkel ízesítették a őket. Ezerféle módon képesek elkészíteni. Nagyon kreatívak. Az már más kérdés, hogy nem minden felelt meg az én szájízemnek. 

Toszkán különlegesség, hogy a sajtot körtével eszik. Ez elsőre furának tűnhet, de meg kell hagyni, hogy nagyon finom. Hihetetlenül ízlett. 

Van nekik egy különleges szalámijuk, amit fügével fogyasztanak. Nem tudok nyilatkozni róla, hogy finom-e, de azt leírhatom, hogy az olasz gyümölcsök elképesztően ínycsiklandozóak. Itthon ez nem túl megszokott. Nehéz igazán jó zöldséget és gyümölcsöt találni a boltokban. Odakint más a színvonal e téren. 

Tudom, hogy a fagyiról már írtam, de azért fontosnak tartom megemlíteni, hogy ez sem mindenütt egyforma még Firenzén belül sem. A Venchi nevű helyről már leírtam, hogy mennyire fantasztikus. Sajnos nem az összes fagyizó üti éri el a szintet, amit az ember elvárna egy kisebb vagyonért. Vettem fagyit egy másik fagyizóban is, ahol nagyon szépen nézett ki maga a stand. A látvány alapján jónak tűnt, de a fagylalt rettenet silány volt. A legkisebb adag 3 Euróba került, a tölcsér pedig még itthon is a nagyon snassz kategóriába tartozott volna, és miután az összevissza folyó olvadozó "gombócot" lenyaltam a tetejéről, (ugyanis a kiszolgáló hölgy eléggé hanyagul kente oda a cuccost, amit "gelato" néven árulnak méreg drágán), ez maradt nekem a gagyi tölcsérben: SEMMI! Ez a képen is látszik. Szóval javaslom, hogy gondosan válogassák meg, hol vesznek fagyit, mert nem minden arany, ami fénylik. 

Az olasz chipseket szintén említésre méltónak tartom, ugyanis finomak. És egy érdekesség: a madarak is szeretik!

És végül, de nem utolsó sorban, a toszkán bor. (Nem szeretem a bort.) De nem rosszak. Legalábbis, amiket megkóstoltam, azok ízlettek, és ki is fejtették áldásos hatásukat. 

Ma megnéztük a Pitti-Palotát kívülről, belülről. Sok szobrot, festményt és egyéb szépséget láttunk. Nekem a legjobban a ruhák és az ékszerek tetszettek. Egyébként nagyon szép kertje van az épületnek. Bár, én az energia hiányom miatt nem jártam be az egészet. 

Nézni se bírtam ezt a sok megcsonkított pucér hapsit...

Délután mentünk a Palazzo Pitti-be, de a délelőtt sem telt eseménytelenül. Két osztálytársammal eltévedtünk Firenzében. Különben megjegyezném, hogy szerintem Firenzében egyáltalán nem nehéz eltévedni, ugyanis a Dómon és egy-két különleges épületen kívül szinte az összes épület és kis utca totál egyformán néz ki a központban. Nem egyszer kaptuk magunkat azon, hogy azon gondolkodtunk, hogyan lyukadtunk ki már megint oda, ahonnan elindultunk? Ezért is neveztem gyakran elátkozott városnak Firenzét. Nem túlzok, a Google Maps se igazodik ki a kis utcákon... Pedig Google mindent tud... 

Ma reggel a vendéglátóink nem Firenzébe, hanem vidékre vittek minket egy papírmerítő műhelybe. 

A műhelyben egy nagyon kedves hölgy segített nekünk, aki már évek óta foglalkozik a papírral, és még mindig hihetetlenül lelkes minden egyes elkészült darab láttán. Ez engem meglep. Én már rég meguntam volna. (Nem azért, mert nem tetszett a papír merítés, élveztem a dolgot, de azt azért nem tudnám elképzelni, hogy egy életen át ilyesmivel foglalkozzak, bár, mint tudjuk, ez egyénfüggő.)  Szerintem nagyon jó, hogy ennyire örömét leli a munkájában. Ez manapság ritka. 

Először a már használt papírokat összetépkedtük és összegyűrtük. 

Aztán beáztattuk az előkészített papírt vízbe, és ilyen gusztusos trutymót csináltunk belőle. Összegyúrtuk kézzel az ázó papírt. 

Ezt követően tovább kellett finomítani az alapanyagot. Egyre fincsibb, nemde? 

Majd kiporcióztuk műanyag ládákba ezt a darabkás löttyöt, felvizeztük, és egy keret segítségével papírt merítettünk. Egyébként minél hígabb ez a cucc, annál vékonyabb lesz a papír. A következő képen már az van, amilyen állapotban leszedjük a keretről a kezdetleges papírt.

A préselésre váró papírlapokat rétegezve filc anyagok közé raktuk, és kipréseltük a vizet a kis kupacokból.

 Aztán kiraktuk a még nedves papírlapokat fatáblákra, és kivittük őket a napra száradni. 

Készítettünk színes papírt is. Színes, feldarabolt szalvétát használtunk a színezésre. 

Különben a műhely pont olyan helyen volt, ahonnan kifogástalan kilátásunk volt a gyönyörű toszkán tájra. 

A napunk Firenzében folytatódott a Bisonte műhelyben.  Először meg kellett terveznünk, hogy mit szeretnénk elkészíteni nyomatként. Nekem nem igazán volt ihletem, szóval végül, amikor megkaptuk a kis feketére fújt fém alapot, amibe bele kellett karcolni a képünket, odakarcoltam azt, ami éppen eszembe jutott. A művész úr, aki segített nekünk aztán beáztatta a fémlapokat, leszedte róluk a fekete kencét, alaposan áttörölgette bizonyos kemikáliákkal, majd megmutatta, hogyan készítenek nyomatot. Bekente a tintával a mintát, aztán gondosan áttörölgette azt ronggyal és újságpapírral is, hogy megkapja a tetsző árnyalatot. Aztán kivette a vízből a nedves papírt, és behelyezte a "présgépbe", elforgatta a kart, és elkészítette a lenyomatot. Miután láttuk, hogyan csinálja, átadta a terepet, és készíthettünk mi magunk is nyomatokat. Mondjuk én pont fehér felsőben voltam, szóval nem készítettem magam nyomatot. (Ha tudtam volna, hogy ilyen "piszkos" melónk lesz, akkor nyilván nem így öltözök fel, de a többiek voltak oly kedvesek, és csináltak az én mintámmal is lenyomatot.)

Ameddig a nyomatok száradtak, mi kiállítást néztünk. 

Ma reggel is bevittek minket autóval Firenzébe. 

Eredetileg megnéztük volna a Galleria dell'Accedemiát. Már otthon készültünk, és lefoglaltuk a jegyeket, mivel az volt kiírva a neten, hogy ingyenes a foglalás, és az iskolai osztályoknak ily módon ingyenes a belépés is. Hozzáteszem, nem olyan egyszerű lefoglalni a jegyeket telefonon, mint, ahogy hangzik, de megoldottuk abban reménykedve, hogy így tényleg ingyen bemehetünk. Na, igen, de a csavar a történetben az volt, hogy mi nem számítottunk olyan iskolai csoportnak, akik ingyen bemehetnek, és mivel foglalásunk volt, még pluszba fizetni kellett volna, hiszen így nem kellett volna sorba állnunk. Összesen a diákoknak 8 Euróba került volna a dolog fejenként, szóval végül úgy döntöttünk, hogy feltaláljuk magunkat, és valami mást csinálunk. 

Az utcákon sétálgatva rendszerint megakadt a szemünk a fagyizókon, ahol többnyire hegyekben állt a fagylalt és a gyümölcs. Az embernek összefut a nyál a szájában már a látványtól is. De a fagyi Olaszországban meglehetősen drága ahhoz képest, amihez mi vagyunk hozzászokva itthon. (A kis adag általában 3 Euro.) Találtunk egy helyet, ahol csokoládé vízesés van a falon. Benéztünk, és a legkisebb adag 2,5 Euróba került. Kipróbáltuk. Hát, ez valami fantasztikus volt! Elképesztően finom fagyit adtak valamilyen különleges tölcsérben, ami szintén nagyon ízlett mindenkinek. És az adag? Na, hát, az sem olyan volt, mint itthon nálunk... Azzal az "egy gombóccal" konkrétan jóllaktam. De nem csak egy rövid időre, hanem hosszú órákra, pedig meglehetősen éhes voltam. A fagyi íze és minden összesen 20 pontot érdemel a maximum 10-ből. Aki Firenzében jár, az látogassa meg ezt a helyet, mert ezt bűn kihagyni! 

http://www.venchi.com/uk/corporate/store/firenze/

 Amúgy voltak, akik bementek, és megnézték a San Lorenzót, de páran inkább úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a boltokba, és körülnézünk, hogy mit lehet kapni és mennyiért a kirakodó sorokon. Amikor épp az egyik ilyen soron sétáltunk végig, izgalmas szerelmi kalandban volt részem. Az ilyen helyeken az árusok általában nem olaszok, hanem leginkább külföldiek. Mit ne mondjak? Van üzletpolitikájuk. Nem lacafacáznak, azonnal tesznek mindenkinek egy rendkívül kedvező ajánlatot, aztán lehet alkudozni. Amint végigsétáltunk a soron, mivel magyarul beszéltünk, és nem igazán tudta a többség hova tenni, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, megkérdezték, hogy: "Are you from China?". Jót nevettünk. Na, de vissza a romantikus történethez. A sor végén megálltunk, hogy megnézzük az ottani kiscica alakú bőr pénztárcákat, mert ott olcsóbbak voltak, mint a sor elején. Természetesen, amikor elindultunk visszafelé, az árus odajött, és elkezdte lökni a dumát. "For you just x Euros!" - nem adtuk be a derekunkat, aztán olcsóbb lett... Viszont végül egyikünk se akarta megvenni már a pénztárcát. De az árus urat nem volt ilyen egyszerű lerázni. Végül megpróbálkoztam udvariasan lepattintani azzal a dumával, hogy itt leszünk egész héten, lehet, hogy máskor visszajövünk. Erre az indiai árus pasi egy széles mosollyal és egy kacsintással egybekötve megajándékozott a telefonszámával, és meghagyta, hogy majd hívjam fel. 

Ma reggel a vendéglátóink reggel bevittek minket autóval Firenzébe. 

Megnéztük a Dómot, sétálgattunk. "Feltérképeztük a terepet." Megállapítottuk, hogy Firenzében valóban virágzik a művészet. Az ember mindenütt belebotlik legalább egy falfestménybe, amint a szépséges régi épületek között sétálgat. 

Akadnak bájos utcazenélő bandák is.

Firenze tele volt emberekkel. Szinte mindenütt hömpölygött a tömeg a központban. Elvileg már nem volt főszezon, mégis rengeteg turista mászkált az utcákon. Természetesen, aki ebbe a városba jön, annak nem kell aggódnia, hogy nem lesz hely, ahol elkölthetné a pénzét, mert mindenütt ízlésesen berendezett kávézók, fagyizók, éttermek és boltok vannak. Szerintem mindenki talál magának valamit, ami megdobogtatja a szívét. A boltokkal kapcsolatban hasznos tudnivaló, hogyha az ember kijjebb sétál a központból, a kis utcákon lehet találni olyan helyeket, ahol nem egy vagyonba kerül a víz és az egyéb dolgok. 

Firenzében számtalan pucér szobor van, de én jó kislány maradtam, és oda se néztem!

 Az étkezést találékonyan megoldottuk. Mivel nem akartunk étterembe menni, vettünk a boltban ennivalót, és leültünk egy lépcsőre a galambok közé enni. 

 Természetesen mi is csináltunk közös selfiet. Ez semmiképp sem maradhat el, ha az ember valahova elutazik, és a csoporttal találnak egy körhintát. 

Pénteken hajnalban indultunk az osztállyal Pestre a repülőtérre kettő autóval. Azért férünk be kettő normál autóba kényelmesen, mert az egész osztály csupán öt lányból áll. Ez gyakran hátrány, de most kivételesen hatalmas előny volt. A két kísérőtanárunkkal a reptéren találkoztunk, mert ők fent aludtak Budapesten. Mindannyian izgatottan vártuk a repülést. A gépünk 7:55-kor indult. Óriási mázlim volt, mert az ablak mellett ülhettem, így végig élvezhettem a kilátást. 

Nagyjából 1 óra és 20 perc után Pisában landoltunk. Ragyogó napsütés fogadott minket. 

Buszra szálltunk, és megnéztük a pisai ferde tornyot. Meglepődtem. Azt hittem, hogy magasabb. Nagyobbra számítottam. 

Miután megcsodáltuk az épületeket, ismét buszra szálltunk, és megnéztük Marina Di Pisát. A tengerpartot nem homok borította, hanem csiszolatlan márványkövek. Hihetetlenül szép volt, mi pedig rendkívül viccesek lehettünk kívülről, mivel a bőröndöket is magunkkal vittük a partra. Hogy miért? Azért, mert drága lett volna otthagyni a reptéren. (7 Euro) 

 De a strandolás fantasztikusan sikerült. Jól lebarnultunk, és végre nem egy rakás turista vett minket körül, hanem olaszok. Megállapítottam, hogy az emberek Olaszországban tudnak élni. Szakítanak időt a pihenésre, kifekszenek a tengerpartra, lazán monokiniznek a nők, mert senkit nem hökkent meg az ilyesmi, egyszerűen, képesek jól érezni magukat. 

 A strandolás után visszamentünk Pisába, ahonnan a transzferrel elbuszoztunk Firenzébe. Firenzéből pedig a kedves vendéglátóink vittek minket a szálláshelyre. Kaptunk vacsorát, lefürödtünk, és lefeküdtünk aludni. 

A waldorf gimnáziumokban az utolsó osztálykirándulás nem más, mint a művészeti út, aminek a keretein belül megismerkedhetünk egy másik ország kultúrájával és művészetével. Maga az utazás egy utolsó közös vakáció is az osztály számára. 

Az osztályok rendszerint vagy 12. végén, vagy 13. elején indulnak útnak. Mi az utóbbi időpontot választottuk. 12. osztályban, a gazdaságismeret epochában kezdtük el a szervezést. Először közös döntést hoztunk arról, hogy hova is szeretnénk menni, majd leosztottuk a feladatokat. Végül Firenzére esett a választás. Sokat dolgoztunk azon, hogy az elképzeléseinket meg tudjuk valósítani. Még a pénz javát is az osztály maga kellett, hogy megkeresse, ezért belépőssé tettük a 12.-es drámánkat, ételt csomagoltunk az iskolánkba érkező diákoknak a hét sportág találkozó idején, illetve besegítettünk az iskolai rendezvényeken. Igazából mindent magunknak intéztünk némi tanári segítséggel, ami szerintem jó volt, mert így szabad kezet kaptunk abban is, hogy milyen programokat szeretnénk. 

Mielőtt elindultunk, mindenkinek kellett választania egy művészeti tevékenységet, amit az utazás során végez. Például fényképezés, rajzolás, festés, írás... Én azt találtam ki, hogy egy blogot készítek, ahova leírom a napi élményeimet, mint egy naplóba.